Oldalakon át tudnánk sorolni, hogy aki kutyát szeretne, annak miért is érdemes kimennie egy menhelyre, és ott körbenéznie a szerető családra vágyó kutyák között. Nem tesszük, és érvek helyett inkább olyan történeteket osztunk meg, melyek „magukért beszélnek”.

Zoliékat már egy korábbi bejegyzésben megismerhettük, ők küldték ugyanis Zen történetét (ha lemaradtatok róla, itt olvashatjátok). Most úgy döntöttek, egy korábban örökbefogadott kutyájuk sorsát is megosztják velünk, ezúttal kicsit rendhagyó formában. Jöjjön tehát a boxer „élménybeszámolója”!

„Na most mi lesz? Szomorúan nézem, ahogy a Noésok elmennek. Most meg mi van? Senki nem bánt? Na akkor elindulok felfedező útra. Bemennek a házba, az ajtót pedig nyitva hagyják. Félek, de megyek utánuk. Mi van bent? Mit fognak csinálni? Elámulok. Van itt minden. Kutya etető és itató. Csak nem az enyém? Ez fantasztikus! Ott van! Nem hiszem el! Ott van! A kanapé. A nő azt mondja, menjek fel rá. Óvatosan teszem fel az egyik mancsomat, hátha szúr, vagy valami ilyesmi. De nem! Finom, puha és jó nagy. Nem tudok tovább uralkodni magamon. Beleugrom Gazdianyu ölébe, és önfeledten, az örömtől kicsattanva veszem tudomásul: hazaértem!

Nagyon sok élményben van részem. Végre megtudtam mi az a kicsi, kerek, sípoló valami. Ez a labda, és végtelenszer vihetem vissza a Gazdiknak. Hosszú erdei, hegyi séták alatt futkározom. Imádom a folyó partot is, ahol még szárnyasokat is tudok kergetni.

Szombat van. Hozzák a pórázomat, biztos megint sétálunk egy nagyot. A kocsikázás kicsit hosszúra nyúlik, ez azt jelenti, megint a Noésokhoz megyünk. Újra láthatom Nagy Fehért. De fog nekem örülni! Megjöttünk és ismét rohangászhatok a sok játszópajtással. Ma kevesebbet játszottunk, mint általában, viszont kihozzák Nagy Fehért is a kennelből. Legalább Ő is sétálhat egy nagyot. Micsoda? Velünk együtt jön?

– Ne aggódj, Nagy Fehér, tuti helyre megyünk! – alig bírom leplezni örömömet.

– Hiszem, ha látom – majd ugyanazzal a mozdulattal el is alszik mellettem a kocsi hátsó ülésén.

Megérkezünk a házhoz. Rohanok előre és nem tudom megállni, hogy ne magyarázzak el mindent.

–  Ez itt az udvar. Itt meg a fáskamra, lehet nagy kupit csinálni benne. Ott egy nagy kutyaház, bár még sosem aludtam benne. Azt jobb helyen szoktam. Gyere be!

– A házba? Te nem vagy normális! – morogja.

– Gyere, gyere! Simán bemehetünk! Itt van pihenőszőnyeg, csak nekünk! Erre meg az óriási szivacspuff van.

Majd beérve a nappaliba, mellemet kidüllesztve, büszkén bökök a fal felé:

– Ez meg itt a kanapé! Gyere, ugorj fel gyorsan, amíg Gazdiapu le nem ül. Nem kell izgulni, majd leül elénk a földre, onnan fog tévézni, mi meg rághatjuk mindkét fülét.

Nagy Fehér nem hisz a szemének. Csak áll és szokásos megfontolt módján néz körbe, majd elfordítja oldalra a fejét. Én tudom miért. Nem akarja, hogy bárki lássa, amint arcán lassan legördülnek az öröm könnycseppjei. Ő is tudja, megtalálta azt az otthont, amire minden kutya vágyik!”

Nektek is van hasonló történetetek? Írjátok meg nekünk!